A Zaj Rendszerház „integrátor” cégnek tekinti magát, ami a mi megfogalmazásunk szerint azt jelenti, hogy az audio-vizuális szekterületeket, színpad-világítást, hangosítást egységesen kezeljük, tervezzük, kivitelezzük, vezérlésüket összevontan, egy felületről oldjuk meg.
Hangosítás, videó- és vetítéstechnika, szcenikai világítás, esetleg hangulat-fények, ezek tipikusan a vállalásunkba tartozó technológiák. Ennek megfelelően a felhasználói felület egy kisebb-nagyobb érintő-képernyőn, felhasználói funkciók és nem technológiák szerint csoportosítva, a felhasználói elvárások tükrében ergonómikusan kerül kialakításra. Például ha egy konferencia-teremben vetítést, hangosítást és szcenikai világítást is építünk, akkor egy gombnyomás elég lehet a vetítő és a vászon lehúzásához, a vetítő bekapcsolásához, az előadói pozíciótól függő (na jó, ennek a kiválasztása még egy gombnyomás) hang- és videó bemenet választáshoz és a reflektorok beállításához, pozícióbaállításához is. Ez kiegészülhet a kamerák bekapcsolásával, pozicionálásával, akár a konferencia, stream elindításával is.
Eddig a habos-babos mese, (de ez idáig tényleg működik), a gondok most következnek!
A képen három érintőkijelző látható, nem a legesztlétikusabb elrendezésben ráadásul mindjárom más típus és a méretek is nagyon különböznek! Ha a fenti bekezdés igaz, akkor miért van erre szükség?!
A válasz egyszerű, a probléma nagyon bonyolult!
Válasz: vannak még „rajtunk”, a fent felsoroltakon kívül is technológiák, melyekre szükség van egy egy teremben. Ilyen az alap- és hangulatvilágítás, a hűtés-fűtés-szellőztetés, az árnyékolás, a foglaltság-jelzés (digital signage) – de ez utóbbi sokszor hozzánk csoportosul, így integrálódik a képen is látható „nagy” kijelzőbe.
Probléma: hogy lehetne ezeket a technológiákat egy platformra, egyetlen kezelő-képernyőbe integrálni? Elvi válaszok erre a kérdésre is vannak bőven: vannak cégek, gyártók, melyek „mindent integráló” csoda-rendszereket, felületeket kínálnak, de az immáron évtizedes tapasztalat az, hogy ez sajnos a projektek 90+ %-ában nem működik! Nem működik, mert egy plusz réteget visz a problémák sorába, nehezíti a kommunikációt, lassítja a folyamatokat, és irracionális szinten drágítja a technológiát.
Ahhoz, hogy a teljes inegráció így vagy úgy, de működjön, egyetlen felületen legyen kezelhető minden (és ez még lehetne ennél is bonyolultabb, ha egy felületről akarnánk adminisztrálni is mindent, de erről majd egy másik cikkben), jó pár feltételnek kéne teljesülnie:
- Megrendelői szándék már a tervezés stádiumában – minél később jön az „ötlet”, annál esélytelenebb, drágább, és van egy pont, amitől kezdve tulajdonképpen lehetetlen megvalósítani
- A technológiák ennek megfelelő specifikálása – már a tervezői költségvetés készítésnél, később a beszállítók verseneztetésénél is hangsúlyozandó (nem hogy említendő) kritérium kell, hogy a teljes integráció legyen. Lehet, hogy teljesen más rendszert kell megajánlani, foglalkozni kell a megfelelő protokolok ismeretével, kalkulálni kell az integrációból adódó plusz-költségekkel…
- Előre ki kell választani az integráció módját – ez a legnehezebb! Legyen ez egy fent is említett, különálló, „mindent integráló” rendszer, vagy legyen valamelyik, domináns technológia kiegészítő feladata a többiek „befogadása”, ezen döntés nélkül a rendszerek nem pályáztathatók, de még a gyenge- (és esetleg az erősáramú) rendszerek teveinek véglegesítése sem lehetséges! Ez azért nagy gond (és bukik meg az egész), mert olyan „bizalmi” döntést kéne hónapokkal (lehet, hogy éven túl) a versenyeztetés előtt meghozni, aminek ódiumát senki sem vállalja. Még az is lehet, hogy ebben a fázisban még a generál-kivitelező sincs kiválasztva.
- Pénzt kell rá áldozni – ki hinné? De tényleg! Ha ésszel csináljuk, nem olyan nagyon sokat. Kis szerencsével, és előzetesen racionális számításokkal (ha maguk a technológiák nincsenek mélyen alulkalkulálva, egyébként is korszerű, integrálható rendszerekben gondolodunk), akkor 10-20%-os felárral is megúszható lehet a buli. De ha csak utólag gondolunk erre a lehetőségre, „ráültetünk” valamit a többiekre, akkor inkább az 50… sőt akár 80-100%-os többletköltségekkel is számolnunk kell. Na ez utóbbit nem vállalja senki, előre meg nincs szándék, vagy döntés – ezért nem valósulnak meg ezek a valóban integrált rendszerek szinte soha!
- És valakinek értenie kéne hozzá, felelős kell az integrációhoz – Ez is pénz, de még inkább bizalom és szándék kérdése. A külső, ráültetett rendszer használatával elvben kiszervezhetjük a felelősségét a teljes integrációnak, de akkor is erősen kérdéses, hogy hol lesznek a felelősségi határok. Könnyű órisái egymásra mutogatásokba beleszaladni, hiszen ha nem működik valami, annak minimum két szereplője, okozója lehet: az integrált vezérlés és a maga a vezérelt rendszer. Kell valaki, lehetőleg külső szereplő, aki addig „masszírozza” a feleket, ameddig egymás között meg nem oldják a problémát.
Ha pedig valamelyik technológi alá van rendelve a többi, akkor az szokott a fő gond lenni, hogy a szállítójának ez amolyan „plusz teher”, nincs érte rendesen megfizetve (kezdődik azzal, hogy tegyél ki két gombot – ugye nem gond?!), aztán jönnek a cifrábbnál kacifántosabb kérések, folytatva azzal, hogy milyen jogon kérjen, utasítson bármilyen társ-szakágat az integerátori szerepre kiszelemelt beszállító?! Ezek előre tisztázandó, árazandó kérdések, melyekhez önmagában jó, ha ért egy külső személy.
Ráadásul az ilyen szintű integráció ergonómiai, kezelési, munka-szervezési kérdéseket is bőven tartogat magában, elvárhartatlan, hogy mondjuk a gépészeti rendszer szállítója ezen kompetenciákkal rendelkezzék!
Talán mondanom sem kell, de a fenti feltételek többé-kevésbé teljesülése esetén sem garantált a siker, de annyit leszögezhetek: nélkülük teljesen esélytelen!!!
A cikk hossza ellenére ez idáig a témának ez csak felszíni karcolgatása, szándékomban áll a folytatás, az egyes részek kielemzése, példákon keresztüli bemutatása. Ha pedig konzultálni szeretnél a kérdésben, keress bátran, beszéljünk…
